A boszorkányság vallása már jóval a különböző egyházak létrejötte előtt is létezett. Alapja a pogány hitvilág. Keletkezése egészen az őskori emberig vezethető vissza. Ekkor az emberek  világát számos isten népesítette be. Minden természeti jelenség - beleértve az állatvilágot is ­­- mögött önálló szellemet sejtettek, melyeket emberfeletti, isteni tulajdonságokkal ruháztak fel. Ezt napjainkban animizmusnak nevezik. 

Külön istene volt a égnek, a víznek, a szeleknek, de például a vadászatnak is, mely az akkori ember számára az egyik legfontosabb dolog volt. Mivel a zsákmányok nagy része agancsos állat volt, így feltételezték őseink, hogy az istenség is agancsokat visel. Nagyjából ezzel vette kezdetét a mágia kialakulása. Ezt a gondolatmenetet tovább követve jutottak el a „hasonló hasonlónak örvend” elvhez, mely szerint bizonyos dolgok utánzása meghozza a kívánt eredményt. A barlangrajzok, állatokat formáló agyagszobrok mind ennek tanúbizonyságai, ahogy az események eljátszása sem csak a gyakorlást jelentette őseink számára. A rituális ráhangolódásnak nagy szerepe volt a sikerben, hiszen ezen technikák révén készültek fel a a fontos eseményekre. A szertartásos mágia nagyjából akkor született, amikor első alkalommal öltött magára az ember állatbőrt, és húzott agancsokkal ellátott maszkot fejére, hogy eljátssza a vadászat istenét. Az efféle szertartások a mai napig megfigyelhetőek egyes afrikai törzseknél, és nem olyan rég, pár évtizede még az indiánok mindennapjaiban is fellelhetőek voltak a rituálék.

A vadászat istenével párhuzamosan a termékenység istene kezdett kiemelkedni a számos isten közül. Szerepe semmivel sem elhanyagolhatóbb, mint az iménti istenségé, hiszen a szaporulat és a termékenység fontos eleme volt a horda és a bő zsákmány fenntarthatóságának. A rokonszenvmágia részeként párzó állatokat ábrázoló szobrok, illetve a női termékenységet hangsúlyozó úgynevezett Vénusz-alakok szerepe is egyre nőtt. A földművelés kialakulásával az istennők tekintélye tovább erősödött. Az időjárás két részre osztotta a szerepeket. Nyár a termények növekedése egészen a betakarítás időszakáig az Istennőhöz tartozott, míg a tél a vadászat istenéé lett. A többi isten pedig fokozatosan háttérbe szorult, jelentőségük csökkent.

Mindkét istenhez számos szertartás, rítus tartozott. A vadászat sikere, illetve a bőséges termés érdekében. Minél több szertartás formálódott, úgy alakult ki a rítusok vezetésére egy különös tudással bíró réteg, a pogány papság, míg más vidékeken a sámánok. Európa egyes vidékein ezeket a személyeket nevezték Wiccának, (eredeti jelentése bölcs), akik nem csak egy szertartás vezetői, papok voltak, hanem számos más területen is helyt álltak, füves-emberként, gyógyítóként, varázsló-jövendőmondó, tanácsadó, de akár bírói pozícióban is. A wiccák közvetítőként működtek isten és az ember, illetve a különböző létsíkok felett. 

Nyilván, ahogy az egyes törzsek szétvándoroltak és benépesítették a kontinenseket, úgy alakultak, fejlődtek ezek a hitvilágok, változtak a szokások, az istenek nevei, szerepe vagy fontossága, de a gyökerük azonos.